A tsundoku (cündokü) japán szó, azt a jelenséget jelöli, amikor folyton újabb könyveket veszel, holott még nem olvastad el az előzőket sem, és szépen hagyod felhalmozódni az olvasatlan példányokat. Még véletlenül sem ismerős senkinek, ugye?
Nassim Nicholas Taleb esszéíró szerint ha olvasatlan könyvekkel vesszük körül magunkat, az gazdagítja az életünket és emlékeztet arra, mi mindent nem tudunk még. E könyvkupacokat ‘antikönyvtárnak’ (antilibrary) nevezte el, és szerinte nem intellektuális hiányainkra mutatnak rá, éppen ellenkezőleg. Magyarul is olvasható könyvében (A fekete hattyú – Avagy a legváratlanabb hatás) Umberto Eco példáját hozza, akinek személyes könyvtárában 30.000 könyv található. Eco vitathatatlanul kora egyik legműveltebb és legolvasottabb embere volt, azonban rövid számolás után kijön, hogy ha minden nap elolvasott egy könyvet 10 és 80 éves kora között, akkor is kb 25.000-25.500 darabbal tudott végezni. Tehát neki is nyomta a polcait egy csomó olvasatlan példány.
Eco példája alapján Taleb arra következtet, hogy az olvasott könyvek kevésbé ‘értékesek’, mint az olvasatlanok. Azt mondja, annyi olvasatlan könyvünknek kellene lennie, amennyit csak a pénztárcánk, a környezetünk és a könyvpiac megenged nekünk. Ahogy öregszünk, egyre több tudást és könyvet halmozunk fel, az olvasatlan példányok pedig fenyegetően néznek le ránk a polcról, szoba sarkából, könyvkupacok tetejéről. Valójában pedig minél többet tudunk, annál több olvasatlan könyvnek kellene sorakoznia a polcunkon.
Lényegében arról van itt szó, hogy az ember alapvetően hajlamos felbecsülni azt, amit már tud, míg lebecsüli az értékét annak, amit még nem tud, Taleb antikönyvtár elmélete pedig éppen ezt fordítja meg.
Az antikönyvtár-elmélet lényege, hogy újra és újra kihívás elé állítja az önértékelésünket az, ha folyamatos emlékeztetőt kapunk mindarról, amit nem tudunk. Ezek a polcok hajtanak minket előre, hogy folytassuk az olvasást, a tanulást, és sose elégedjünk meg azzal, hogy már eleget tudunk.
A potenciálisan elolvasható könyvek ébren tartják a kíváncsiságunkat és a szellemi éhségünket. Ezt intellektuális alázatosságnak is nevezik, ami pedig fejleszti a döntéshozatalt és serkenti a tanulást.
Szóval ha az olvasási “teljesítményünk” nem mindig tud lépést tartani a könyvvásárlási “teljesítményünkkel”, az az elmélet szerint jót jelent. Azt mutatja, hogy hajlandóak vagyunk többet és többet olvasni, ezzel újabb és újabb ismeretekre szert tenni, és akármennyire is műveltnek, olvasottnak, szakértőnek tartjuk magunkat, hajlandóak vagyunk tovább kutatni a világban és a könyvekben.
Természetesen ahogy más elméleteket, ezt is vitatják, vizsgálják alulról, felülről, elölről, hátulról, mindenhonnan, és ez így van jól. Az eredménye ugyanaz, mint a fenti gondolatoknak, vagyis hogy a folytonos vizsgálódás és újraértelmezés visz előre, ne üljünk le semmi mellett, mondván, hogy megfejtettük.
Utógondolatként: Nem érdemes megfeledkezni arról, hogy a fogyasztói társadalomban szocializálódva az ember mindent halmozni és birtokolni akar, és a túlzott könyvvásárlásban közrejátszhat ez is. Mert ha nagyon akarjuk, járhatunk könyvtárba és ismerősöktől is kérhetünk kölcsön könyveket, nem kell mindent megvenni, különösen nem azt, amit tudjuk, hogy nagy valószínűséggel csak egyszer olvasunk el. Ne legyen a tsundoku kifogás, inkább igyekezzünk a vásárlással egy tempóban fogyasztani is a könyveket az olvasmánylistánkról. Tényleg szuper motiváció az elolvasandó könyvkupac, csak ne vigyük túlzásba. Legyen szem előtt itt is a slowlife meg környezettudatosság, amennyire lehet.
Forrás:
